Közeleg a Halottak napja. Ilyenkor nincs olyan ember, aki fel ne keresné elhúnyt szerettei végső nyughelyét.
A sírokat elborítják a kegyelet virágai, égnek a mécsesek és mi visszagondolunk a múltra, amikor még Ők is velünk voltak.
Fájó az emlékezés, még akkor is, ha közben évtizedek, vagy csak néhány év telt el a szomorú, de az élethez hozzátartozó esemény óta. Imádkozunk, és elrebegjük NYUGODJANAK BÉKÉBEN. Nem tehetünk mást, hiszen az élet csak átmenet, a halál legyőzhetetlen, de az emlékezés örök maradhat.
Szülőt, testvért, házastársat, barátokat elveszteni ill. az utánuk maradt változást, elfogadni nem könnyű dolog. De az örök elválás fájdalmát csak az érzi és érti meg igazán, aki gyermekét temette el. Ez a legkegyetlenebb megpróbáltatás.
A tényen felülemelkedni iszonyatos akaraterőre van szükség. Megérteni, hogy minden árnyék után lehet, sőt kell lenni fénynek. Hinni kell, hogy szükség van még ránk.
Bármilyen ellentmondásosan hangzik is, de nincs olyan fájdalom, amit az idő múlása ne kisebbítene, vagy legalább ne enyhítene.
Nehéz megtenni, de gondolj az alábbiakra:
Nehéz megtenni, de gondolj az alábbiakra:
„Nem tudod, mit rejt sorsod.
Mosolyt hoz-e, vagy könnyeket.
Tanuld meg feledni a rosszat,
S őrizd meg a boldog perceket.”
/E. Hemingway/
Ui.: az élet halottak napja után is megy tovább, a nap holnap is fel fog kelni. Törekedj mindig jót tenni a téged még körülvevőkkel, amíg lehet.
