Életünk legszebb pillanatai közzé tartozik, amikor megszületik az első unoka. Majd jönnek az ált. iskolás évek. Amikor mi nagyszülők - néha hamis illúziókat kergetve - már tervezzük az ő jövőjüket. Nem is olyan ritka eset, amikor túlértékeljük őket. Hiszen a MI unokánk a legszebb, a legokosabb lehet csak. Sajnos nem kevés azon nagyszülők száma, aki anyagi, sőt fizikai erején felül is túlvállalja önmagát. Véleményem szerint saját gyermekünk nevelési elveibe ne avatkozzunk be. Természetes beszéljük meg velük, ha mi nem találunk valamit rendben, vagy másként látunk egyes dolgokat. Csak közös egyetértésben lehet biztosítani, a mi unokánk, az ő gyerekük jövőjét. Vitatkozni is kell rajta, de ezt soha ne az unoka előtt tegyük meg! Csakis ezáltal lehet elérni, hogy kiegyensúlyozott, tetteiért felelősséget vállaló felnőtt lesz. Pedig igazán szép, örömteli csak akkor lesz majd az unoka-nagyszülői viszony, ha már kiskorában /s ekkor még nekünk is több a fizikai energiánk/ sokat kirándulunk, játszunk vele. Ha nálunk van, esténként mesével meghitté tesszük az együtt töltött napokat. Nem árt, ha egy-egy alkalommal barátait is meghívjuk. Igy megismerhetjük, hogy milyen társasága van. De ne törjünk pálcát felettük, ha pl. mi túl modernnek ítéljük meg őket, hiszen az élet halad előre, és a mi nagyszüleink is másként érték meg, pl. az akkori farmer - hosszúhaj korszakot. Fentiekről ne felejtsünk el gyerekünkkel sem beszélgetni. Hiszen közös érdek, hogy az unokánkból milyen felnőtt lesz. Végezetül: nem az a lényeg, hogy milyen gyakran jön, de az igen fontos, hogy a nagyszülőknél töltött órák kellemes emléke rögződjön benne. Így biztos, hogy AKARNI fog többször is látogatóba jönni. Soha nem szabad kényszeríteni, mert sündisznócska állásba fog helyezkedni és szúrni fog, ill. bántó kifejezést fog használni. Tiszteljük az ő véleményét és a legkisebb sikerét, értékeljük, DE REÁLISAN. „A boldogság egyik nagy akadálya az, hogy túlságosan
Jó esetben követi őt a második, néha ennél több is.
